NATO vs. Oroszország

2016. április 20-án újabb nyílt előadás megtartására került sor a Gyakorlati Diplomácia Társasága szervezési tevékenységének köszönhetően, melynek témája a NATO és Oroszország egymáshoz való viszonya volt. Az előadás aktualitását olyan, a közelmúltban lezajlott releváns és közismert események alapozták meg, mint az ukrajnai válság és a Krím-félsziget státuszának megváltozása miatt némileg hűvössé vált NATO-orosz viszony, az ezzel összefüggésben Európába telepíteni kívánt gyorsreagálású amerikai egységek ügye, továbbá a török-orosz repülőgép-incidens esete is. Társaságunk meghívását ezúttal Rábai György, a HM Védelempolitikai Főosztály Védelempolitikai osztályának vezetője, Dr. Horváth Pál, nyugállományú dandártábornok, volt ENSZ békefenntartó, a Szent István Egyetem professzora, Dr. Hautzinger Gyula, nyugállományú ezredes, katonai szakértő, kutató, illetve Bardócz László, kormányzati főtisztviselő, a Belügyminisztérium Védelmi Hivatalának főtanácsosa fogadta el. Az előadók által kerekasztal-beszélgetés formájában megtartott színvonalas és érdekfeszítő előadás keretében arra kerestük a választ, hogy a közelmúltban lezajlott nemzetközi események tükrében – a (geo)politikai érdekeiket, az erőviszonyokat, valamint gazdasági-katonai potenciáljukat egyaránt figyelembe véve – hogyan alakul(hat) a NATO és Oroszország viszonya az elkövetkezendő év(tized)ekben. E sajátságos viszony objektív elemzése érdekében az alábbi három releváns kérdésre kívántunk választ kapni az előadóktól: a NATO hogyan, és milyen eszközökkel reagálhat, (vagy képes reagálni) a fölmerült biztonsági kihívásra, s a két fél közül melyiknek kell jelentős mértékű elővigyázatosságot tanúsítania? Lehet-e újabb konfliktus a NATO és Oroszország között, s ha igen, hol?  Az utolsó kérdés pedig az volt, hogy vajon mit tenne a NATO (és a Nyugat) egy közvetlen orosz támadás esetén?

DSC00132

Az első kérdéssel kapcsolatban dr. Horváth Pál megjegyezte, hogy a Gorbacsov által meghirdetett peresztrojka ugyanúgy váratlanul érte annak idején az Egyesült Államokat, mint ma az Európai Unió gazdasági szerepe, hisz ez nemcsak az egykor Európa fölött gyakorolt hegemónia megszűnését eredményezte, de azt is, hogy az erős gazdasági riválisnak számító Európai Unió, és a jelentős részben az európai földrészen fekvő Oroszország esetleges stratégiai-gazdasági együttműködése jelentős mértékben ütközött volna az USA érdekeivel. Jóllehet Oroszország már nem a Szovjetunió, de az Egyesült Államokat ma is érzékenyen érintené az európai-orosz kooperáció, s ezért nem hagyhatja veszni az Európával fönnálló, és a hegemóniájának alapjául szolgáló, szoros stratégiai-gazdasági alapú transzatlanti kapcsolatokat. Dr. Hautzinger Gyula szerint e kérdést igen nehéz megválaszolni, hisz ebben még a NATO sem egységes, mivel minden tagállama egyénileg alakítja ki az Oroszországhoz való viszonyát. A keleti és nyugati tagállamok egyfajta választóvonalat jelentenek az Oroszországgal szemben tanúsított magatartást illetően, melyek gyakran történelmi, vagy emocionális okokra vezethetőek vissza. Ennek legjobb példája Lengyelország és a balti államok történelmi gyökerű oroszellenessége. Mint mondta, nem szükséges konfrontálódni Oroszországgal, hisz már nem a 260 millió lakosú Szovjetunióról van szó, s ennek az Oroszországnak nincsenek imperialisztikus törekvései. Jóllehet, az Egyesült Államok vezető szerepet tölt be a NATO-ban, ugyanakkor Oroszország NATO általi egységes megítélését jelentősen megnehezíti, hogy azokban a tagállamokban, melyek egykor a szovjet érdekszférába tartoztak, sosem volt jelen igazán az Amerika-ellenesség, míg Amerikában mindig volt bizonyos ellenszenv a Szovjetunió iránt. Bardócz László szerint a kérdés a nagyhatalmak érdekeinek vizsgálatával válaszolható meg. A korábbi kétpólusú, hidegháborús világrend mára sokpólusúvá vált, melyet egyértelmű érdekek jellemeznek. Kína érdeke 1980-tól a kőolajszerzés, Oroszországé a biztonságot, erőegyensúlyt garantáló nagyhatalmi státusz és az ebből fakadó stabilitás visszaszerzése. Bármely nagyhatalomról legyen szó, mind pusztán a saját érdekét érvényesíti. Az Egyesült Államok sem kivétel, ezért ehhez a NATO-t használja eszközként. Mint azt Hegyi-Karabah példájából láthatjuk: ha nem szítják a konfliktust, az előbb-utóbb elcsendesedik. Az EU félmilliárdnyi lakossága, és versenyképes gazdasága megkerülhetetlen tényező az USA számára, ezért Európát a saját befolyási övezetében szeretné tartani, akárcsak Oroszországot. Mivel pedig aki fenyegetve érzi magát, az könnyen kerül támadó pozícióba, ergo ha Oroszországban az ukrajnaihoz hasonló eseményeket kísérelnének meg előidézni, azt Oroszország nem nézné tétlenül. Rábai György szerint a lényeg a másfél évtizedes gazdasági fejlődésben rejlik. Az 1998-as válság után tízszeresére emelkedett az olajár, az így megnövekvő bevételek hatására Oroszország bizonyos értelemben nagyhatalommá vált, amit a Nyugat szokatlannak talált, s – eltérő világnézetéből, mentalitásából adódóan – nem tudott megfelelően kezelni. Erre jó példa Koszovó, a Krím-félsziget, vagy a Donyeck-medence esete, hisz a Nyugat pusztán a nemzetközi rend stabilizációjára törekedett, míg Oroszország a Nyugat eszkalációjától tartott. A Nyugat egy win-win pozíció elérésére, míg Oroszország zéró kimenetelre törekedett, mint azt a 2013-as ukrajnai eseményekből láthatjuk. A Nyugat Oroszország megerősödésétől való félelme a NATO védelmi költségeinek növekedését eredményezte, vagyis végső soron Oroszországnak köszönhetően erősödtek meg a transzatlanti kapcsolatok, ezzel együtt pedig az USA és az EU tagállamai közti kohézió is. A 2014-es walesi NATO csúcson megállapodtak a gyorsreagálású hadtestek Európába küldéséről, s ezáltal egyfajta „keleti bástya” kiépítéséről Oroszországgal szemben, s hogy a hadikiadásoknak a tagállamok GDP-jének 2%-át kell kitenniük. Mindennek ellenére a NATO és Oroszország közti politikai együttműködés továbbra is megmaradt, gyakorlati együttműködésről érdemben nem beszélhetünk. Dr. Horváth Pál szerint mindehhez az is hozzájárult, hogy az ukrajnai válság érdekcsoportok tevékenységének eredménye, melynek hatására az ország vagyontartaléka a felére csökkent. A Krím pedig nemcsak területi, hanem, – Szíriához hasonlóan – stratégiai szempontból is fontos Oroszország számára, ami a hadsereg jelentőségét is tükrözi. Hautzinger Gyula szerint főképp az 1990-es években általánosan jellemző volt a NATO iránti szimpátia, s a töretlen bizalom. Az olyan államok, mint Görögország, vagy Magyarország állta a hadiköltségek jó részét, mondván a NATO haderő úgyis megvédi a tagállamokat. A NATO „haderejének” értéke a tagállamok hadseregének értékétől függ. Bardócz László szerint ez esetben a kis országok járnak rosszul, hisz, egy esetleges orosz konfliktus esetén esélyük sem lenne. Azzal kapcsolatban, hogy lehet- e újabb konfliktus a NATO és Oroszország között, s  ha igen, hol, Rábai György úgy vélekedett, nem valószínű egy nagy volumenű konfliktus, hisz az atomháborút senki sem kockáztatja meg, legfeljebb a Baltikum vagy Ukrajna jelenthet problémát. Dr. Horváth Pál szerint lehet ugyan háború, de az csak vallásháború a keresztények és a muszlimok között. Erre jó példa az USA „demokráciaexportja”, de ugyanakkor ezt pl. Szaúd-Arábia esetén – ellentétben a térség más államaival – nem kezeli prioritásként.

Hautzinger Gyula szerint ezek csak érzelmi alapú „kardcsörtetések”, amelyet jól példáz az ukrán parlament által elfogadott oroszellenes nyelvtörvény, vagy a döntően oroszok lakta Krím-félsziget visszacsatolása is, melyet Ukrajna az 1950-es években nem jogszerűen szerzett meg. Bardócz László hozzátette: Ukrajna valójában orosz terület, melynek geostratégiai vonzerejét a kiváló minőségű termőföld (cserno zjom), valamint a Donyeck-medence szene és ásványkincsei jelentik, így még akár az amerikai érdekcsoportok látóterébe is kerülhet, hiszen Amerika befolyása mindenütt releváns, akár Guantanamóról, akár a lengyelországi CIA-központokról legyen szó.  Rábai György szerint a legnagyobb problémája a Nyugatnak, hogy a status quo ilyenfajta változása precedensek sorozatát indíthatja el.

Arra a kérdésre, hogy mit tenne a NATO egy közvetlen orosz támadás esetén, Bardócz László azt válaszolta, legfeljebb csak gazdasági „viaskodásról” lehet szó, mint azt az Uniós szankciókból láthatjuk, de ha mégis katonai síkra terelődne a konfliktus, akkor sor kerülne az atomfegyver bevetésére, s akkor vége mindennek. Hautzinger Gyula szerint ez csak érdekharc, hisz csak olaj és gáz kerül exportra, más termék nem. Bardócz László hozzátette, ez gazdasági és vallási háború egyszerre, hisz tudjuk, hogy az USA hatalmas költségvetési deficittel rendelkezik, ugyanakkor a kőolajtermelésben Szaúd-Arábia mellett Irak, Irán, és Oroszország is egyre relevánsabb szereplővé válik. Rábai György szerint nem lesz háború, legfeljebb a kiber- hadviselés kerülhet szóba. Az ENSZ Charta V. fejezete elég biztosíték. Hautzinger Gyula szerint, bár az USA jobb haditechnikával rendelkezik, de az atomfegyver dönt, az pedig mindkét félnek nagy mennyiségben áll rendelkezésére. Bardócz László még ehhez hozzátette, hogy Amerika legfontosabb ütőkártyája az űrfegyver, de egy konfliktusban Oroszország maga mögött tudhatja Kínát, nem is beszélve a feltörekvő hatalmakról. Rábai György szerint  sokkal inkább a közös érdek, mint az ellentét dominál a két szereplő viszonyában.