Kiújuló koreai feszültségek – Észak-Korea törekvései

2016. április 27-én újabb nyílt előadásra került sor a Gyakorlati Diplomácia Társasága szervezésében. Az előadás témája ezúttal a Koreai-félszigeten uralkodó speciális helyzet vizsgálatára irányult, mely téma aktualitását Észak-Koreának az elmúlt hónapokban kifejtett, jelentős mértékű nukleáris tevékenysége, és e tevékenységnek a mindmáig hűvös, sőt feszült észak-koreai- dél-koreai kapcsolatokra gyakorolt hatása jelentette. Erre vonatkozóan többek között olyan kérdésekre kerestük a választ, mint például hogyan éli meg a konfliktust Földünk egyik legelzártabb, legelmaradottabb országa és egy, a világ élvonalába tartozó állama? Meddig hajlandó dacolni a világgal Észak-Korea, és miként reagál a történtekre déli szomszédja, továbbá hogyan befolyásolja a konfliktus a magyar-koreai kapcsolatokat? Társaságunk meghívásának ezúttal a téma nemzetközileg elismert szakértője, dr. Csoma Mózes, Korea-szakértő, az ELTE Koreai Tanszékének tanszékvezetője tett eleget. A rendkívül színvonalas, informatív és lebilincselő előadás keretében többek között megtudhattuk, hogy a koreai konfliktust és a jelenlegi helyzetet csak történelmi kontextusban lehet objektíven értékelni. Korea helyzetét mindig a nagyhatalmi érdekszféra határozta meg. Sokáig Kína, majd 1200-tól 100 éven át mongol fennhatóság alatt állt 1500-tól Japán és Kína érdekszférájába tartozott. A 19. századig egy, a Nyugattól teljesen elzárt társadalomról beszélhetünk. 1910-től japán gyarmat lesz. Az ország északi és déli része egyaránt szembefordul a japánokkal, számos koreai emigrál részint a Szovjetunióba, részint az Egyesült Államokba. 1945-re az ország északi része szovjet, a déli pedig amerikai befolyás alá kerül. Előbbiben Kim Ir Szen, utóbbiban Li Szi Man jut hatalomra. A déli országrészben az ott maradt kommunisták miatt 1946 és 1949 között forradalmi, sőt polgárháborús állapot alakul ki. A sajátságos helyzet miatt a „koreai kérdés” az ENSZ elé kerül, s a világszervezet azt javasolja, tartsanak mindkét országban választásokat a status quo kiépítése céljából. 1948. augusztus 15-én létrejön Szöul központtal Dél-Korea, és Phenjan központtal Észak-Korea Mivel mindkét állam legitimnek tartja önmagát, 1949-ben Dél-Koreában háborús helyzet alakul ki Észak-Koreával, azonban az Egyesült Államok nem siet Dél-Korea segítségére. 1950-ben azonban Kim-Ir-Szennek lehetőséget ad, hogy országegyesítés céljából bevonuljon Délre. Mivel MacArthur, amerikai tábornok döntése szerint Dél-Korea Kívül esik az amerikai védőzónán, s Észak is úgy gondolta, hogy ha az Egyesült Államok 1949-ben nem avatkozott be Kínában, Korea esetén végképp nem fog, így hát 1950.június 25-én az északiak támadást intéznek Dél ellen Az ENSZ azonban agresszornak minősíti Észak-Koreát, s 16 ENSZ állam szeptemberben ellentámadást indít a Kína által támogatott Észak ellen. A három évig tartó háború fegyverszünettel zárul, amit az amerikai ellenőrzés alatt álló Dél-Korea nem ír alá, mondván, előbb teremtsék meg a politikai egységet, ami a két különböző érdekszféra miatt nem kivitelezhető. Észak-Korea kétoldalú tárgyalásokat kezdeményez a déli befolyási övezetet fenntartó Amerikai Egyesült Államokkal a békeszerződés aláírása érdekében. Létrejött az egyik legszigorúbb demilitarizált zóna, ami némi területi nyereséget is jelentett Észak számára.

IMG_4621

Ha a modern Korea történelmét korszakokkal kívánjuk fémjelezni, az 1950 és 1980-as éveket a változó intenzitású fegyveres harc jellemzi legjobban. Az 1953-tól napjainkig tartó periódusból ki kell emelnünk az 1968-as évet, hiszen ez volt az az időszak, amikor a félsziget igazán közel állt ahhoz, hogy kirobbanjon egy újabb háború a két állam között. Még a mai, atomrobbantásokkal fémjelzett társadalmi helyzet sem ér fel az 1968-as év krízisével, ami nem is csoda, hiszen ebben az évben került sor a vietnami háború amerikai intervencióval kombinált szakaszára. Mivel Vietnam helyzete ideológiai szempontból megegyezik Koreáéval, így nyilvánvaló hogy Kim Ir Szen a vietnami modellt kívánta „átültetni” Koreába, s attól tartott, hogy az amerikaiak – Vietnamhoz hasonlóan – esetleg Koreában is partra szállnak, ami új háborút eredményez. Észak-Korea helyzetét azonban nemcsak a két országrész ideológiai-gazdasági ellentéte, de az 1956-ban a XX. pártkongresszus hatására bekövetkező desztalinizáció is döntően befolyásolta, hisz ennek hatására még a többi kommunista állammal, így a Szovjetunióval is szembefordult, mondván hűtlenek lettek a kommunizmushoz. Ez megalapozta Észak máig tartó (csaknem) teljes elszigeteltségét. Saját államberendezkedést, ún. dzsucsét épített ki, melynek elemei a teljes ideológiai függetlenség, önellátás és önvédelem, melyhez 1974-ben a vezérelv is társult. A gazdaságilag, társadalmilag és politikailag is „megdermedt” Északkal ellentétben Dél-Korea a ’80-as évekre modern ipari állammá vált. Dél pozícióját és nemzetközi legitimitását jól mutatja az 1988-as szöuli olimpia helyzete, mely a Nyugat által bojkottált 1980-as moszkvai, és a szovjet tömb államai által bojkottált 1984-es los angelesi olimpiához hasonlóan szintén „csonka” olimpia lett, miután Kim Ir Szen minden szovjet blokkhoz tartozó államot fölkért, ne vegyen részt a szöuli olimpián. Magyarország és Észak-Korea viszonya jelentősen megromlott, amikor hazánk 1989. február 1-én fölvette a diplomáciai kapcsolatot, egy évvel később pedig gazdasági együttműködést kötött Dél-Koreával. 1990-re Észak-Korea elszigeteltsége teljessé vált, még Kína is Dél-Koreát preferálta üzleti szempontból. 1994-ben Kim Ir Szen meghalt, helyét fia Kim Dzsong Il vette át. (2011-től pedig az unokája, Kim Dzsong Ün irányítja az országot.) Az izolálódás hatására megszűntek az ország partnerkapcsolatai, s ellátási nehézségek léptek föl. 1995-ben természeti katasztrófák sújtották az országot, 1998-ban ezért Észak-Korea bizonyos mértékig nyitni kényszerült Dél felé, hogy leküzdje az országban jelenlévő éhínséget. Helyzetét megkönnyítette, hogy Dél-Koreában ekkor a balközép Kim De Dzsung volt hatalmon, aki a „sunshine policy” jegyében gazdasági kooperációt ajánlott Északnak a helyzet konszolidálása érdekében. 1998-ban a Hyundai védnöksége alatt megjelent a dél-észak irányú, korlátozott mértékű turizmus, mely a kapcsolatok első vékony szálát jelentette. 2000-ben került sor az első, igazán jelentős észak-déli csúcstalálkozóra, ahol a Kim De Dzsung elnökkel kötött gazdasági kooperáció keretében 2004-ben megalakult Keszong ipari parkban 110 dél-koreai cég 55000 észak-koreai egyénnek biztosít munkát. A következő Korea-közi találkozóra 2007-ben került sor.

Amerika számára is nyilvánvalóvá vált, hogy a két országrész megosztottsága veszélyezteti a térség stabilitását, ezért szükség volna a kompromisszumra. A 2003-ban Szaddam Huszein megbuktatása céljából indított hadművelet azonban jelentősen befolyásolta Észak-Korea magatartását, s attól tartott, Irak után ő lehet a következő célpont. Épp ezért nemcsak az atomfegyverek tesztelésébe, de a hordozóeszközök fejlesztésébe is belekezdett.
A 2006. októberi első kísérleti atomrobbantás jelentősen csökkentette a Dél-Koreával való kiegyezés esélyét, s a világ – de főként az USA és Dél-Korea – számára csalódást, és értetlenséget okozott, hogy az életszínvonal javítására adott segélyeket miért atomfegyverkezésre használja az észak-koreai rezsim. Csoma Mózes mindazonáltal megjegyezte, hogy ennek ellenére a helyzet az általános vélekedéstől némileg eltérőnek tekinthető. A turistacsoportokon túl sok más apró kérdésben van együttműködés. Kim Dzsong Ün a látszat ellenére nem egyszemélyes döntéseket hoz, s számos nem publikus együttműködés van a két Korea, Észak-Korea és az USA, az USA és Kína, valamint Észak-Korea és Kína között. Észak-Korea általában azért lő ki rakétákat, hogy a figyelem középpontjába kerüljön. Ez részben a lakosság meggyőzésére, részben a külföld felé szóló erődemonstrációként is felfogható. Észak- Korea ismerve a nemzetközi erőviszonyokat, tudja, hogy ha háborút kezdene, az a rezsim bukását jelentené, s mivel már jobbára a konfuciánus alapokra támaszkodik a kommunizmus helyett, s mint tudjuk, a konfucianizmus kimondja, hogy tisztelni kell a szülőket, s megőrizni, amit ránk hagytak, Kim Dzsong Ün sem kockáztatná az apja és nagyapja által kiépített rendszert, sem a saját hatalmát. Ráadásul Korea rendelkezik Kína számára fontos nyersanyagokkal, ami a gazdasági együttműködés alapjául szolgál.